Vízágy hatás (Waterbed effect)

A vízágy hatás alatt a távközlés-gazdaságtan területén azt a jelenséget értjük, hogy a szolgáltatók szabályozott díjaik csökkentésének hatására nem szabályozott áraikat emelni fogják.

A fogalmat tipikusan a mobil iparággal kapcsolatban használják, ahol a mobil szolgáltatók bevételei (Európában) részben szabályozott árú nagykereskedelmi szolgáltatásokból (végződtetési díj, roaming díjak), részben szabályozatlan, piaci árú jellemzően kiskereskedelmi szolgáltatásokból (előfizetői és percdíjak) állnak. Amennyiben fennáll a vízágy hatás, akkor ha a szabályozó hatóság csökkenti a szabályozott díjakat, a kieső bevételeket a szolgáltatók a nem szabályozott díjak emeléséből pótolják.

A vízágy hatás megjelenése feltételezi, hogy a szolgáltatók közt olyan erős a verseny, ami nem teszi lehetővé összességében a normál profitot meghaladó (extra) profit realizálását. A költségeket meghaladó díjak (végződtetés, roaming) tehát nem vezettek extraprofithoz, mivel ezt a többletet a szolgáltatók más (a kiskereskedelmi) piacokon elversenyezték. A szabályozott nagykereskedelmi árak költségszintre történő csökkentése ezért a szolgáltatóknak összességében veszteséget okozna, hacsak nem emelik fel a korábban alacsonyan árazott (és a nagykereskedelmi szolgáltatások profitjából keresztfinanszírozott) szolgáltatások árait.

A vízágy hatás léte vagy nem léte fontos gyakorlati következményekkel jár. Európában, és így Magyarországon is a szabályozói beavatkozás következtében folyamatosan csökkennek a mobil nagykereskedelmi díjak (mind a végződtetési, mind a roaming díjak). A kérdés az elmúlt években Christos Genakos és Tommaso Valletti cikke[1] kapcsán került a középpontba, melyben empirikusan kimutatják, hogy a vízágy hatás – ha nem is teljes mértékű – de létezik. A vízágy hatás létezéséből következik, hogy az elmúlt évek végződtetési díj csökkentéseinek kompenzálására a mobil szolgáltatók részben a kiskereskedelmi díjak emelésére kényszerültek, vagy pedig nem csökkenthették áraikat az erős kiskereskedelmi piaci verseny ellenére sem.

 

Váltási költségek (Switching cost)

Váltási költségnek nevezzük mindazokat a költségeket, amelyek a fogyasztó számára termék, vagy szolgáltató váltása során merülnek fel, ha a fogyasztó valamilyen szükségletének kielégítését nem a korábbi, hanem egy új gyártó vagy szolgáltató termékével, illetve szolgáltatásával elégíti ki. A váltási költségeknek számos típusa fordulhat elő:

  • A tranzakciós költségek magukba foglalják mindazokat a költségeket, melyek egy szolgáltató váltás során a régi előfizetői szerződés lemondásához és az új megkötéséhez kapcsolódnak[1]. A tranzakciós költségek minden olyan szolgáltatás esetén felmerülnek, ahol a szolgáltató és a fogyasztó (előfizetői) szerződést köt.
  • A kompatibilitási költségek jellemzően bizonyos termékek esetén merülnek fel, ahol egy (tartós) fogyasztási cikk megvételét követően ehhez a termékhez kapcsolódó vásárlások történnek. Ez utóbbiak lehetnek alkatrészek, kiegészítő termékek. Jellemző példák, a borotva és az eldobható, cserélhető penge (borotvafej), a játékkonzolok és a játékszoftverek, vagy a másolók, nyomtatók és a festékpatronok. A szolgáltatások esetében a kompatibilitási költségek általában kisebb jelentőségűek.
  • A szerződéses költségek szintén inkább a szolgáltatási szektorra jellemzőek. Ide tartoznak azok a jellemzően pénzben is megjelenő költségek, amelyekkel a fogyasztó szembesül, ha elhagyja a korábbi szolgáltatóját. E költségeknek jellemzően két fajtája lehet:
    • Kilépési költség, amit a fogyasztónak a szerződés lejárta előtt történő kilépés esetén kell fizetnie a szolgáltató számára.
    • Kedvezmények elvesztése, amelyeket a szolgáltató a hűséges fogyasztók számára biztosított.
  • A tanulási és az installációs költségek a komplexebb termékek/szolgáltatások esetén lehetnek jelentősek, amikor a váltás után a termék/szolgáltatás használata nem triviális a fogyasztó számára, a helyes használat megtanulása jelentősebb erőfeszítést feltételez részéről.
  • A bizonytalansági költség szinte minden esetben felmerül, hiszen a fogyasztó nem lehet biztos abban, hogy az új termék/szolgáltatás meg fog-e felelni várakozásainak, nem lesz-e gyengébb minőségű a korábbinál.
  • Pszichológiai költségeknek nevezik azokat a költségeket, amikor a fogyasztó nagymértékben ragaszkodik (bízik) a korábban használt termékhez, vagy szolgáltatóhoz, és ennek megszűnése a váltással a fogyasztó számára negatív hatást okoz.
  • A keresési költség szinte minden váltás esetén megjelenik, ugyanakkor jellegét és szerepét tekintve eltér az előzőektől (egyes szerzők[2] nem is sorolják a váltási költségek közé).  Egyrészt, míg a többi váltási költség egy váltás során összeadódik, addig a keresési költség növelésével egyes váltási költség elemek (pl. a bizonytalanság, vagy a pszichológiai költségek) csökkenthetők. Másrészt a keresési költség felmerülése nem feltétlenül kapcsolódik váltáshoz (ha a fogyasztó a keresés után úgy dönt, marad a régi szolgáltatónál).

Az váltási költségeket lehet csoportosítani aszerint, hogy azok a szolgáltató tudatos tevékenységének a következményeként (endogén váltási költségek), vagy attól függetlenül a szolgáltatás jellemzőihez kapcsolódnak, illetve a váltás tranzakciójának szükségszerű következményei (exogén váltási költségek). Ez a megkülönböztetés a versenyre gyakorolt hatások, és a versenykorlátozó magatartásformák kiszűrése szempontjából különösen fontos.

Váltási költségek piaci hatása

A váltási költségek megnehezítik a fogyasztó számára a szolgáltató váltást, ami lehetővé teszi a szolgáltató számára, hogy a versenytársakénál magasabb árat határozzon meg a saját fogyasztói számára. Ha nincs váltási költség (és a termék homogén, valamint a fogyasztó racionális) a vállalat nem teheti meg, hogy a versenytársainál magasabb árat határoz meg, mivel ekkor a fogyasztóit elveszíti. Váltási költségek mellett azonban, amennyiben az ár nem magasabb, mint a versenytárs ára plusz a fogyasztó számára jelentkező váltási költség, a fogyasztónak nem éri meg váltani és az egyébként olcsóbb szolgáltatást igénybe venni.

A szolgáltató tehát váltási költségek jelenléte mellett a fogyasztói számára képes a költségek feletti árat meghatározni – ha már megszerezte őket – és ennek következtében a normál profitot meghaladó eredményt elérni. (Ha a versenytárs ára költségalapú, akkor a szolgáltató által meghatározott ár pontosan a váltási költség mértékével lesz a költségek felett, feltételezve, hogy azonos költségviszonyok mellett állítják elő a szolgáltatást.)

Mindez első látásra felvetheti, hogy a piacon olyan versenyprobléma van, ami beavatkozást igényel. A váltási költség közgazdasági szakirodalma[3] azonban óvatosságra int a beavatkozás tekintetében. A váltási költséggel jellemezhető piacok alapmodelljében ugyanis a szolgáltató profitját az ügyfélbázis mérete határozza meg, így a piac fejlődésének kezdeti szakaszában a szolgáltatók mindent megtesznek, hogy minél nagyobb piaci részesedéshez jussanak, hiszen ettől függ majd a későbbi profitabilitásuk.

A váltási költségekkel jellemezhető piacok fejlődésének kezdeti gyorsan növekvő szakaszában a szolgáltatók közti verseny élesebb, erősebb, mint ott, ahol nem jellemzőek az váltási költségek. Az irodalom ezt ex-ante versenynek hívja.  Ebben a szakaszban a szolgáltatónak megéri akár a költségek alatti árral is megszerezni a fogyasztót, mivel a kezdeti veszteséget, majd a későbbiek során (az ex-post versenyben) a költségeket meghaladó árazás lehetősége miatt képes kompenzálni.

A váltási költséggel jellemezhető piacok racionális árazási stratégiája az „engedj, majd foszd ki” (bargain and ripp-off) hasonlattal jellemezhető. Az elnevezés negatív konnotációja ellenére az árazás dinamikusan szemlélve összességében nem lesz túlzó, hiszen a szolgáltatónak pontosan akkora kedvezményeket érdemes adni az új fogyasztó megnyerése érdekében, amekkora (a költségeket meghaladó) többletet be lehet szedni a későbbiek során.

A szolgáltatók tehát a piac fejlődésének korai szakaszában az új fogyasztókért folyó verseny során a később (ex-post) megszerezhető profitot előre (ex-ante) elversenyzik, s a fogyasztó összességében nem jár rosszabbul.

Amennyiben a piac a váltási költségek közgazdasági modelljének megfelelően működik, nincs szükség szabályozói beavatkozásra, sőt ez inkább káros, illetve szükségtelenül költséges lehet. Ez azonban csak akkor igaz, ha a piacfejlődés kezdeti szakaszában megfelelő a verseny, és az ex post profitot, amelynek mértékét a piaci szereplők pontosan ismerik, ex ante teljesen elversenyzik.

Kulcsszerepe miatt, a piacfejlődés kezdeti szakaszában zajló ex ante verseny kiemelt figyelmet érdemel. Felmerülhet, hogy az ex ante verseny elégtelen volt és az ex post profitot a vállalatok nem versenyezték el előre. Bizonyosan ez a helyzet pl. a korábbi monopol piacok liberalizálását követően. Az ilyen érett piacokon, mind a túlzó, mind a kiszorító árazás felmerülhet, ami okot adhat a szabályozói beavatkozásra. Tekintettel arra, hogy hosszabb időn keresztül fennálló tartós strukturális problémáról van szó, a fogyasztók védelme érdekében az ágazati árszabályozás lehet indokolt, amennyiben a verseny kialakulása, vagy intenzitásának növelése nem látszik reálisnak. A leghatékonyabb szabályozói beavatkozást a váltási költségek csökkentése jelentheti, hiszen ez egyszerre járul hozzá mind a fogyasztókkal, mind a versenytársakkal szemben alkalmazható versenyellenes magatartás csökkentéséhez.

Linkek:

  • [1] A tranzakciós költségeket itt szűken értelmezzük. Tágabb értelmezésben a tanulási költségen kívül minden más költség ide lenne sorolható. Lásd például J. Klemperer, P. Farell, Coordination and lock-in: Competition with switching costs and network effects, 2006
  • [2] Lásd pl. Chris M. Wilson,  Markets with Search and Switching Costs, ESRC Centre for Competition Policy and School of Economics, University of East Anglia, CCP Working Paper 06-10
  • [3] Lásd például:  Switching costs Economic Discussion Paper 5 Part one: Economic models and policy implications,  April 2003, A report prepared for the Office of Fair Trading and the Department of Trade and industry by National Economic Research Associates

 

Csomagképzés, árukapcsolás

Az árukapcsolás (bundling) két vagy több termék, szolgáltatás együttes, rögzített arányú, csomagban történő értékesítését jelenti. Tiszta árukapcsolás esetén a csomag részét képező termékek, szolgáltatások külön-külön nem vásárolhatók meg. Kevert árukapcsolás (mixed bundling) esetében a csomag elemeit egyenként is meg lehet vásárolni. A kapcsolt értékesítés (tying vagy tie-in sale) lényege, hogy a szolgáltató egy termék megvásárlását egy másik termék megvételéhez köti.

A csomagképzésnek a vállalat részéről hatékonysági és stratégiai indokai lehetnek. A csomagolás hatékonysági indoka lehet a költségcsökkentés vagy a minőség garantálása. Stratégiai indok lehet a vállalat erőfölényes vagy monopol helyzetének fenntartására, megerősítése, vagy a versenytársak kiszorítása. A csomagképzés leggyakoribb indoka az árdiszkrimináció, amely hatékonysági és stratégiai célokat is szolgálhat. A csomagképzés jóléti (versenyre gyakorolt) hatása nem egyértelmű. Az árukapcsolásra és kapcsolt értékesítésre is igaz, hogy alkalmazása növelheti és csökkentheti is a verseny intenzitását, ezért a hatásokat mindig eseti alapon kell vizsgálni.

A csomagképzés motivációját bizonyos feltételek fennállása esetén egyszerűbb azonosítani. Az erőfölény fenntartását célzó stratégiai árukapcsolás eredményessége például annál valószínűbb, minél erősebb pozitív korreláció áll fenn a csomag elemeinek fogyasztói értékelésében,[1] vagy minél inkább domináns helyzetű egy vállalat a csomag legalább egy elemének piacán. Az árukapcsolás esetén eljáró hatóságnak ezért célszerű vizsgálni a szolgáltatások fogyasztói értékelését, a csomag részét képező szolgáltatások keresletét, az árukapcsolást alkalmazó vállalat és a versenytársak piaci pozícióját, valamint a lehetséges gazdaságossági előnyöket.

Az árukapcsolás és a kapcsolt értékesítés versenyellenes hatásának vizsgálata jellemzően a versenyhatóságok feladatkörébe tartozik. A nemzetközi versenyjogban sehol nem tiltott eleve az árukapcsolás, a versenyhatóságok egy konkrét ügy kapcsán mérlegelik az árukapcsolás indokait és jóléti hatását, és a teljes hatás alapján engedélyezik vagy korlátozzák ezt a magatartásformát. A kapcsolt értékesítés rendszerint szigorúbb megítélés alá esik.

A telekommunikáció Európai Uniós szabályozási keretrendszere az ágazati szabályozó hatóságoknak is lehetőséget nyújt versenykorlátozó árukapcsolás vagy kapcsolt értékesítés elleni fellépésre. Az Eht. értelmében az NHH feladatköre is kiterjed a JPE szolgáltatók potenciálisan versenykorlátozó magatartásformáinak – így az árukapcsolás és kapcsolt értékesítés – kezelésére: a hatóság az uniós szabályokhoz hasonlóan megtilthatja kiskereskedelmi szolgáltatások indokolatlan árukapcsolását.

  • [1] Azaz a fogyasztói csoportok mindegyikére igaz, hogy viszonylag magasra értékeli például az A terméket és alacsonyra a B terméket.

Herfindahl–Hirschman Index (HHI)

A Hirschman-Herfindahl index a piaci koncentráció piaci szereplők részesedésének eloszlását is figyelembe vevő mutatója. Számítása:

ahol si az i. vállalat piaci részesedése

Egy vállalat piaci súlyának mérésére leggyakrabban használt mutató a szóban forgó szereplő piaci részesedése (si). Egy piacot jól jellemez, hogy hány szereplő működik rajta (n). Még többet állapíthatunk meg azonban abból, hogy a piaci részesedések eloszlása mennyire egyenetlen, azaz mennyire koncentrált a piac. Minél kevesebb szereplő rendelkezik egy piacon a piaci részesedés minél nagyobb részével, annál nagyobb a koncentráció. Természetesen a monopol piac testesíti meg a koncentráció maximumát. Nagyon sok szereplő esetén, különösen, ha ezek piaci részesedése kiegyenlített, igen kicsi a koncentráció. Több szereplős piacok is lehetnek azonban koncentráltak, ha a piaci részesedések nagyon egyenlőtlenül oszlanak meg, azaz kevés vállalat nagy piaci részesedéssel bír, míg a többiek kicsivel. Az elemzők számára épp ezért nem az egyedi részesedések érdekesek, hanem sokkal inkább az, hogy milyen a piaci szereplők egymáshoz viszonyított súlya, s milyen módon oszlanak meg a piaci részesedések a versenyző vállalatok között. A részesedések eloszlása azonban nehezen kezelhető és összevethető komplex mutató. A szereplők számára és piaci súlyára vonatkozó információt sűríti, s teszi a különböző szereplő számú és részesedés eloszlású piacokat összehasonlíthatóvá a Hirschman-Herfindahl Index.

Az index eredeti megalkotója Albert O. Hirschman, aki azt az 1945-ös könyvében publikálta,[1] ám néhány évvel később újra felfedezte Orris C. Herfindahl is. A szerzőségét illetően előállt konfúzió megszüntetése érdekében azóta a közgazdasági szakma az indexet HHI néven ismeri.

A HHI a piaci koncentráció legfontosabb mutatója. Az index ereje az egyéb mutatókkal (mint a kettő, négy vagy nyolc legnagyobb vállalat együttes részesedését mérő mutatók – a C2, C4, C8) szemben abban rejlik, hogy egyetlen indexbe sűríti a szereplők számára és részesedésére vonatkozó információt. Segítségével különböző szereplő számú piacok vethetők össze a koncentráció tekintetében. Az index időbeli változása segítségével pedig arról kapunk tájékoztatást, hogy a piacon erősödött vagy csökkent a koncentráció.

A különböző piacok összehasonlítást az teszi érdekessé, hogy az index négyzetgyökének reciproka, vagyis:

, azt a számot adja meg, hogy egyenlő piaci részesedésű vállalatokat feltételezve, hány szereplős piac esetében mérhetnénk ugyanilyen koncentrációt. A piaci szereplők számát adottnak véve mindig az a piacszerkezet a legkevésbé koncentrált, ahol egyenlően oszlanak meg a piaci részesedések. Három piaci szereplő (n=3) esetén például az si=1/3 piaci részesedésnél minimális az index értéke, ami éppen 1/3 (n szereplőre általánosítva mindig 1/n). Ha azonban a részesedések eloszlása mondjuk 2/3, 1/4, 1/12, akkor a HHI értéke 37/72 azaz ~0,519 , ami koncentráltabb piacot jelez, mint amit 2 azonos részesedésű szereplő esetén mérnénk. Kiegyenlített részesedést feltételezve, a HHI mindig magasabb a kisebb szereplőszám esetén. Az index értéke azonos szereplő szám mellett nő, ha a részesedések eloszlása egyenlőtlenebbé válik.

A piaci részesedéseket tört alakban használva az index értéke mindig 0 és 1 közötti szám, az érték növekedése mindig fokozódó koncentrációt jelez, azonban fontos tudni, hogy az értékeket mutató skála nem lineáris! Például három egyenlő részesedésű szereplő esetén a HHI értéke 1/3, kettő esetén 1/2, míg a monopólium esetén 1. Nem mondhatjuk azonban azt, hogy a példában a 2 szereplős piac 1/6-al koncentráltabb, mint a 3 szereplős, vagy a monopólium kétszer olyan koncentrált, mint a kiegyenlített duopólium.

Az index használatánál arra is vigyázni kell, hogy a HHI nem a verseny, hanem a koncentráció mutatója. Igaz ugyan, hogy a piacszerkezet befolyásolhatja a verseny feltételeit, de a verseny mértéke valójában a szereplők tényleges viselkedésének is a függvénye, s nem pusztán a piacszerkezeté. Gyakran megfigyelhető ugyan, hogy a kevés szereplős oligopol piacokon kisebb a verseny aktivitás, vagy magasabb az árrés aránya az árban (lásd Lerner index), mint a sokszereplős piacokon, de nincs olyan determinisztikus összefüggés, aminek alapján egy koncentráltabb piacot egyúttal kevésbé versenyző piacnak is kellene tekintetnünk.

Bár a HHI értéke és a verseny erőssége között nincs elméletileg igazolható determinisztikus kapcsolat, az Egyesült Államok Igazságügy Minisztériuma által 1992-ben kiadott, s ma is általánosan használt Horizontal Merger Guidelines (HMG) megfogalmaz bizonyos küszöbértékeket, amelyeket fúziók engedélyezése során használnak. A fúziós vizsgálat során kiszámítják a fúzió előtti és utáni HHI értéket:[2]

  • • Ha a fúzió utáni HHI 1000 alatti, akkor a piac nem koncentrált, így nem valószínű, hogy a fúzió versenyre érdemi negatív hatással lenne.
  • • 1000 és 1800 közötti fúzió utáni HHI érték esetén már mérsékelten koncentrált piacról van szó. Ha a fúzió hatására több mint 100-al nő a HHI értéke, azt a hatóság már a verseny komoly sérelmének tekinti, s alaposabban megvizsgálja a hatásokat.
  • • Ha a fúzió utáni HHI 1800, az már erősen koncentrált piacot jelez. Ilyen esetben 50 fölötti HHI változás esetén kerül sor érdemi vizsgálatra. 100-at meghaladó HHI változásnál már nagy annak a veszélye, hogy a fúziónak versenycsökkentő hatása lesz.

A fenti elveket, bár nem kötelező jelleggel más országok versenyhatóságai és ágazati szabályozói is alkalmazzák.

  • [1] Albert O. Hirschman, National Power and the Structure of Foreign Trade, 1945.
  • [2] A számításnál nem tizedes tört alakot, hanem a %-os értéket használják. Eszerint a monopólium piaci részesedése 100%, a HHI maximális értéke pedig ebben az esetben 100*100 = 10000. A HHI értéke 0 és 10000 között lehet.

 

Hipotetikus monopolista teszt – SSNIP teszt

A hipotetikus monopolista teszt (a továbbiakban HMT, más néven SSNIP teszt – Small, Significant Non-transitory Increase in Price) módszertana szerint egy piacot alkot a termékek azon köre egy adott területen, melyen egy monopol termelő vissza tudna élni erőfölényével azáltal, hogy az árat képes lenne nyereséggel tartósan a kompetitív szint fölé emelni.

A HMT koncepciója először 1982-ben jelent meg az amerikai versenyszabályozásban. Azóta egyértelműen igazolódott, hogy a HMT elvi síkon a piacmeghatározás leginkább megfelelő módszere. A piacmeghatározás során alkalmazott egyéb módszerek (pl. árkorrelációs elemzések, vagy a termékjellemzők hasonlóságán alapuló elemzések) távolról sem képesek olyan egyértelmű választ adni a releváns piac határaira, mint egy megfelelő információk alapján korrekten elvégzett HMT.

A HMT alkalmazása a 2003-as uniós keretszabályozás hatályba lépésével, a távközlési iparági szabályozásban is meghatározó szerephez jutott, igaz a gyakorlatban konkrét kvantitatív alkalmazása viszonylag ritka. A HMT elvitathatatlan előnye, hogy még a kvantitatív alkalmazás hiányában is, olyan gondolati keretet határoz meg, amely megköveteli a piacmeghatározás szempontjából jelentőséggel bíró összes tényező (alapvetően a keresleti és kínálati helyettesítés) szisztematikus elemzését, végiggondolását.

A piacmeghatározás igen nagy jelentőségű a szabályozás végeredménye szempontjából. A piac határainak helytelen megállapítása túl-, illetve alulszabályozáshoz vezethet.  A túlzottan tág piacdefiníció esetén a szabályozó a piacelemzés során nem „találja meg” a jelentős piaci erővel rendelkező (JPE) szolgáltatót, míg indokolatlanul szűk piacdefiníció esetén olyan „JPE szolgáltatót” talál, amelynek valójában nincs piaci ereje éppen a tévesen figyelmen kívül hagyott helyettesítő termékek miatt.

A HMT első lépésében a termékek és az értékesítés kiterjedésének egy szűk körére vonatkozóan kell megvizsgálni, hogy ha e termékkört egyetlen termelő állítaná elő (hipotetikus monopolista), akkor profitábilis lenne-e számára 5-10%-kal megemelni az árat. Ha az áremelés profitábilis lenne a vizsgált termékkör az adott földrajzi dimenzióban egy piacot alkot. Az áremelés hatásának vizsgálatakor a következő tényezőket kell figyelembe venni:

  • 1. Az áremelés hatására nő a terméket továbbra is megvásárló fogyasztóktól származó bevétel.
  • 2. Növeli a profitot, hogy az áremelés hatására elvesztett fogyasztók kiszolgálásának elmaradása bizonyos költségek megtakarításával jár.
  • 3. E két tényezővel áll szemben az áremeléssel kiváltott kereslet csökkenéséből adódó bevételveszteség.

Az áremelés hatását a keresletre a „saját árrugalmasság” fejezi ki, ami azt mutatja, hogy 1%-os áremelkedés, hány százalékos keresletváltozást okoz. Mivel ekkor a kereslet rendszerint csökken, a saját árrugalmasság jellemzően negatív. Gyakori hiba, hogy csak bizonyos relációba elszivárgó kereslettel kalkulálnak, azaz csak a kereszt árrugalmasság hatásával számolnak. Ezzel szemben helyesen a saját árrugalmasságot kell figyelembe venni, ami a teljes keresletcsökkenést méri, bármilyen irányba is helyettesítsenek a fogyasztók.

A fenti hatásokat algebrailag a következő képlet írja le:

Ahol:

A HMT csak akkor végezhető el, ha a kiinduló ár versenyárnak tekinthető, ha ez monopol ár akkor a piacmeghatározás torz eredményhez vezet, az úgynevezett celofánhibához.

Amennyiben az első lépésben azt találjuk, hogy az áremelés nem lenne profitábilis, akkor bővíteni kell a vizsgált termékkört, illetve a földrajzi kiterjedést. A hipotetikus áremelés versenykorlátai két tényezőből fakadhatnak:

Keresleti helyettesítés

        . A fogyasztók a magasabb ár miatt visszafogják keresletüket, felszabaduló jövedelmüket másra költik. Amennyiben igényeik nem változnak, a lehetőségek szerint valamely számukra funkcionálisan hasonló termék fogyasztásával váltják ki a megdrágult terméket. A helyettesítés szempontjából a

határfogyasztók

        szerepe a meghatározó.

Kínálati helyettesítés.

      Olyan termékek közt állhat fenn, amelyek előállításához azonos erőforrások (inputok) is szükségesek. Ekkor, ha a vizsgált termék ára megemelkedne, bizonyos termelők erőforrásaikat átcsoportosítva e termék előállítására irányítanák át, s ezzel fogyasztókat csábítanának el a hipotetikus monopolistánktól.

A HMT második lépésében ki kell választani az alaptermék áremelését leginkább korlátozó terméket vagy földrajzi területet (amelynek irányában a legnagyobb kereszt árrugalmasság vagy kínálatai helyettesítés határozható meg) és azzal bővíteni kell a vizsgált piac határait.

A kibővített termékkör (földrajzi kiterjedés) esetén újra el kell végezni az első lépésben leírt hipotetikus áremelés hatásvizsgálatát – addig kell új és új termékeket, földrajzi területet bevonni a hipotetikus monopolista hatókörébe (vizsgált piac határain belülre) míg el nem érünk egy termékkört, amely profitábilisan monopolizálható. Ez lesz a releváns piac.

Határfogyasztó

Határfogyasztóknak nevezzük azokat a fogyasztókat, akik a termékek közti váltás, helyettesítés „határán” állnak; egy áremelés hatására hajlandóak és képesek a reakcióra.

A szabályozási célú piacmeghatározás során a határfogyasztók vizsgálatának kiemelten fontos szerepe van. A piacmeghatározás alapvető módszere a hipotetikus monopolista teszt (SSNIP teszt) központi eleme éppen az, hogy egy áremelkedésre adott határfogyasztói reakció mértéke mekkora. Ha ez elér egy kritikus szintet, akkor a piac határait bővíteni szükséges. Súlyos hiba a piac-meghatározás során az átlagos fogyasztó magatartása alapján döntést hozni, vagy azzal érvelni bizonyos termékek elkülönült piacra helyezése mellett, hogy egyes fogyasztók nem képesek váltani.

A határfogyasztók elegendően nagy száma miatt egy hipotetikus monopolista képtelen lenne visszaélni az erőfölényével azok esetében is, akik egyébként nem helyettesítenék a termékét. Ez azonban csak akkor igaz, ha a monopolista nem tudja árdiszkriminációval elkülöníteni az árérzékeny határfogyasztóit. Árdiszkrimináció esetén ugyanis lehetősége van arra, hogy a határfogyasztóknak alacsony árakat szabjon, míg a többi, a váltani nem tudó, vagy nem akaró fogyasztóival szemben magas árakkal érvényesítse piaci erejét.

A mobil és vezetékes hozzáférés piacainak kapcsán például, nem megfelelő az az érvelés, hogy az említettek azért elkülönülő piacok, mert a mobil többlet funkciókkal rendelkezik, vagy hogy sokan – főleg az idősebbek közül – ragaszkodnak a vezetékes előfizetésükhöz, és nem tekintik a mobilt helyettesítőnek. A jó hozzáállás a problémához, ha azt vizsgáljuk, mekkora az a fogyasztói réteg, amely helyettesítőnek tartja a két szolgáltatást (mert például nem értékeli a mobil többletfunkcióit, azt a vezetékeshez hasonlóan otthon akarná használni, vagy mert nincs emocionális ragaszkodása egyik vagy másik termékhez) és egy áremelkedés esetén váltana is.

Közös jelentős piaci erő (együttes dominancia)

Egy vállalkozás jelentős piaci erővel (JPE) rendelkezőnek tekinthető egy releváns piacon, ha más vállalkozásokkal együttesen képes a versenytársaktól, vevőktől és végső soron a fogyasztóktól számottevő mértékben függetlenül viselkedni. A JPE-nek ez a meghatározása megegyezik a versenyjogban alkalmazott közös dominancia (joint dominance) fogalmával.

Az egyedi JPE-hez hasonlóan a közös JPE megállapítása is előfeltétele a piacelemzési (JPE) módszeren alapuló ex-ante szabályozásnak.[1]

A fogalom a versenyszabályozási alapelvekre épülő 2004-es uniós keretszabályozásban jelent meg először a telekom szabályozás gyakorlatában. Eszerint a vállalatok közösen is erőfölényes helyzetbe kerülhetnek, ha a piac bizonyos jellemzői lehetőséget adnak magatartásuk hallgatólagos koordinációjára.

A közös JPE megállapítása az EU Bizottság iránymutatása[2] szerint (ami a magyar jogszabályokban is megjelenik) alapvetően a piac strukturális jellemzői alapján történik. Nincs kizárva ugyanakkor más magatartási, vagy teljesítménymutatók (pl. árazás, jövedelmezőség, stb.) figyelembevétele sem. Az közös JPE vizsgálati szempontok az iránymutatás szerint a következők:

  • – a piaci koncentráció magas foka és a piaci folyamatok átláthatósága,
  • – a piac érettsége,
  • – stagnáló vagy mérsékelt növekedés a keresleti oldalon,
  • – a kereslet alacsony rugalmassága,
  • – homogén termék,
  • – hasonló vállalati költségszerkezetek,
  • – hasonló piaci részesedések,
  • – a műszaki innováció hiánya, érett technológia,
  • – kapacitástöbblet hiánya,
  • – magas belépési korlátok,
  • – kiegyenlítő vásárlóerő hiánya,
  • – a potenciális verseny hiánya,
  • – különféle informális vagy egyéb kapcsolatok az érintett vállalkozások között,
  • – megtorló mechanizmusok alkalmazásának lehetősége az összehangolt magatartástól eltérő szereplők ellen,
  • – az árverseny hiánya vagy alacsony mértéke.

A közös JPE kialakulásához három fő feltételnek kell egyszerre teljesülnie:[3]

  1. Minden szereplő képes legyen figyelemmel követni a többiek magatartását, s ellenőrizni, hogy a többiek a kialakult közös stratégiának megfelelően viselkednek-e. E feltétel akkor teljesül, ha kevés szereplő van, a piac jól átlátható, a termékek és árak összehasonlíthatók, a kereslet nem változékony (ezt írja le az első 3 kritérium és a homogén termék kritérium). A változékony (akár egy irányban változó, akár ingadozó) kereslet esetén az adott vállalat nem tudja pontosan, hogy a hallgatólagos megállapodásból kiugró szereplő akciójának vagy rajtuk kívülálló piaci folyamatoknak eredményeként változott az általa érzékelt kereslet szintje.
  2. Létezzenek megtorló mechanizmusok. Ha az összejátszó közösség észreveszi, hogy az egyik tag „csal” (árakat csökkent és fogyasztókat csábít el másoktól), akkor képes lehet büntetni azt. Tipikus forma az árverseny indítása, mely természetesen nem csak a büntetni kívánt versenytársat sújtja, de ennek lehetősége önmagában is elriasztó lehet. Az árverseny, mint megtorló mechanizmus elrettentő erejét csökkenti, ha a kereslet növekszik és magasak a szolgáltató-váltási költségek. Ilyenkor hallgatólagos megállapodásból kiugró szereplő meglepetésszerű árcsökkentéssel sok új fogyasztót szerezhet, akiket a szolgáltatóváltási költségek miatt nehezen tudnak visszaszerezni a megtorlásként árversenyt indító vetélytársak.
  3. A jelenlegi vagy jövőbeni versenytársak, fogyasztók ne tudják aláásni a hallgatólagos megegyezést. Ehhez szükségesek a magas belépési korlátok, a hasonló költségszerkezet és az alacsony árrugalmasság. A belépési korlátokat is dinamikus szemlélettel kell értékelni: nem állapítható meg erőfölény olyan belépési korlátokra hivatkozva, melyek a piaci tendenciák tükrében várhatóan 1,5-2 éven belül lebomlanak. Különösen a gyors technológiai fejlődés illetve a gyorsuló keresletbővülés teheti irrelevánssá a jelenlegi belépési korlátokat.

A közös piaci erőfölény a távközlés szabályozási gyakorlatban az eddigiek során ritkán került megállapításra. A 27 tagállam összesen több száz piacelemzésen alapuló határozata közül mindössze néhány esetben épült a szabályozói döntés a közös erőfölény megállapítására.[4]
Linkek:

  1. EC: SMP Guideline
  2. Pápai-Nagy:A jelentős piac erő közgazdasági vonatkozásai, 2004

 

  • [1] A telekom piacok esetén ez az európai és az azt implementáló nemzeti szabályozás alapja, illetve Magyarországon az energia piacok esetében is ezt alkalmazzák.
  • [2]Guidelines on market analysis and the assessment of significant market power under the Community regulatory framework for electronic communications networks and services
  • [3] E feltételek teljesülését vizsgálta az Európai Bizottság a közös erőfölénnyel kapcsolat versenyszabályozási ügyekben: Case No IV/M.190 – Nestlé/Perrier, (OJ L 356, 5.12.1992, p. 1), Gencor/Lonrho, cit., Case No IV/M.1383 – Exxon/Mobil, par. 259, Case No IV/M.1524 – Airtours/First Choice (OJ L 93, 13.4.2000, p. 1), and Case No COMP/M.2499 – Norske Skog/Parenco/Walsum. A feltételeket és a hivatkozott eseteket a Bizottság iránymutatása is tartalmazza.
  • [4] Spanyolország és Málta a 15. piacon Olaszország a 18. piacon.

 

Egyedi jelentős piaci erő

Egy vállalkozás egy releváns piacon akkor tekinthető jelentős piaci erővel (JPE) rendelkezőnek, ha képes a versenytársaktól, vevőktől és végső soron a fogyasztóktól számottevő mértékben függetlenül viselkedni. A JPE-nek ez a meghatározása megegyezik a versenyjogban alkalmazott dominancia fogaloméval. Amennyiben egy piacon azonosítható jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltató, az ágazati szabályozás számára ez azt jelenti, hogy a piacon nem működik hatékony verseny. Ha a verseny hatékony, akkor nincs jelentős piaci erővel rendelkező szereplő a piacon.

Míg a piaci erő közgazdasági értelmezésben egy folytonos változó – amely valamilyen mértékben igen sokszor a valós piacokon, megfelelő mértékű verseny esetén is előfordul – addig a jelentős piaci erő (JPE) (Significant Market Power – SMP) egy szabályozási fogalom, amihez szabályozói a beavatkozáshoz kapcsolódik. A JPE olyan mértékű piaci erőt jelent, amely birtokában a vállalat tartósan képes torzítani a versenyt. A JPE tehát diszkrét és nem folytonos változó.

A JPE (illetve a dominancia) megállapítása előfeltétele a piacelemzési (JPE) módszeren alapuló ex-ante szabályozásnak[1], illetve az erőfölénnyel való visszaélést tiltó ex-post versenyszabályozásnak.

A JPE megállapítás alakulása a telekom szabályozásban

A távközlési szektor liberalizálására az EU-ban 1998-ban került sor. Ez a szabályozás már a JPE azonosításon alapult. A JPE megállapítása meglehetősen mechanikusan történt, a Bizottság által megállapított piacokon (ez egyébként a közgazdasági, versenyszabályozási elveknek nem megfelelő piacmeghatározás volt) való 25%-ot meghaladó piaci részesedés alapján (amelytől csak kivételes esetekben lehetett eltérni).

Az uniós telekom keretszabályozás 2003-ban került felülvizsgálatra, ami már a jelentős piaci erő meghatározásában is a versenyszabályozási alapelvekre épült. A 2003-as szabályozási rezsim sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a közgazdasági értelemben vett releváns piac megfelelő módszerekkel történő meghatározására, felismerve, hogy a piacmeghatározás alapvetően befolyásolhatja a JPE azonosítást is.  A JPE azonosítás során a piaci részesedésnek ebben a szabályozási rezsimben is kiemelt szerepe van (a gyakorlatban sokkal inkább, mint az elvek szintjén), azonban hangsúlyosan jelenik meg más szempontok vizsgálata is. A JPE megalapozott gyanúja tekintetében a piaci részesedések kritikus szintjét a versenyszabályozási esetjog alapján a 40-50% jelenti. Efelett igen valószínű, ez alatt valószínűtlen a JPE megléte. A JPE vizsgálat során egyéb tényezők elemezése is szükséges abból a szempontból, hogy mennyiben támasztják alá, vagy mondanak ellent a JPE meglétére vonatkozó első, a piaci részesedések alapján megfogalmazható gyanúnak. A JPE azonosítást, csak az összes szempont vizsgálatát követően lehet megtenni.

A JPE azonosítás az EU iránymutatása szerint (ami a magyar jogszabályokban is megjelenik) alapvetően a piac strukturális jellemzői alapján történik. Nincs kizárva ugyanakkor más magatartási, vagy teljesítménymutatók (pl. árazás, jövedelmezőség, stb.) figyelembevétele sem.  Az egyedi JPE vizsgálati szempontok az EU iránymutatása szerint a következők:[2]

  • – abszolút értelemben, illetve a versenytársakéhoz képest magas piaci részesedés,
  • – jelentős vállalatméret,
  • – a szolgáltatás nyújtásához szükséges infrastruktúra gazdaságosan nem duplikálható,
  • – a vállalat jelentős technológiai előnyt élvez,
  • – nincs kiegyenlítő vásárlói erő,
  • – könnyű vagy kedvező hozzáférés a tőkepiacokhoz/pénzügyi forrásokhoz,
  • – termék illetve szolgáltatás differenciáltság (kapcsolt termékek vagy szolgáltatások)
  • – méretgazdaságosság,
  • – választékgazdaságosság,
  • – vertikális integráltság,
  • – fejlett értékesítési és elosztó hálózat,
  • – a potenciális verseny hiánya,
  • – terjeszkedési korlátok.

Linkek:

 

  • [1] A telekom piacok esetén ez az európai és az azt implementáló nemzeti szabályozás alapja, illetve Magyarországon az energia piacok esetében is ezt alkalmazzák.
  • [2] Guidelines on market analysis and the assessment of significant market power under the Community regulatory framework for electronic communications networks and services

 

Piaci erő

A közgazdaságtan szerint a releváns piacon az a vállalat rendelkezik piaci erővel, amely képes az árat hosszabb időn keresztül a versenyzői árszint fölé emelni, úgy hogy az számára profitot eredményezzen.

Tökéletes verseny esetén egyetlen vállalatnak sincs piaci ereje, mivel amint a piaci ár fölé emelné az árat, elvesztené az összes fogyasztóját. A tökéletesen versenyző piacon az árak megegyeznek a határköltséggel.

Gyakran a Lerner indexet használják a piaci erő mutatójaként. A Lerner index: a relatív árrés mértéke, azaz L=(P-MC)/P. Az index azt méri, hogy a vállalat mennyivel képes az árait a határköltség felett meghatározni. A Lerner index gyakorlati alkalmazhatósága a piaci erő indikátoraként nemcsak azért problémás, mert gyakran igen nehéz a határköltség pontos meghatározása, hanem azért is, mert számos iparágban nem lehetséges a határköltségen történő árazás. Tipikusan ez a helyzet a magas fix költség mellett működő iparágakban (pl. telekom, energia, de jellemzően az összes hálózatos iparágban), mivel a határköltséggel egyenlő ár nem fedezi a vállalat összköltségét. Az ilyen iparágakban a Lerner index mindig felfelé torzít, azaz a ténylegesnél jóval nagyobb piaci erőt mér. A Lerner index alternatívája lehet, ha a vállalat megtérülését, vagy profitabilitását vizsgáljuk. Ekkor a normál profit feletti profitabilitás (normál mértéket meghaladó megtérülési ráta) jelezhet piaci erőt.

Vegyük észre, hogy míg a közgazdasági definíció a vállalat árát egy másik árhoz (versenyár, vagy piaci ár) viszonyítja, addig a Lerner index a költségekhez. Ez a méret- és választékgazdaságossággal jellemezhető iparágak esetén túl akkor is problémát okozhat, ha egy a versenytársainál hatékonyabb vállalatról van szó. Ez esetben ugyanis az ár (akár jelentősen is) meghaladhatja a vállalat költségeit – így a Lerner index alapján a vállalatnak van piaci ereje – azonban megfelelő verseny esetén a vállalat nem képes az árát a versenyző (piaci) árszint fölé emelni, anélkül, hogy el ne veszítse fogyasztóit, ami viszont a definíció szerint nem jelent piaci erőt. Ezt a problémát a megtérülés vizsgálata sem képes kiküszöbölni.

A közgazdaságtan szerint ilyen hatékonysági előny (amely alapjául pl. valamilyen innováció szolgálhat) csak korlátozott ideig fordulhat elő, ami megoldja a fenti problémát, ha a Lerner indexet, vagy a megtérülési mutatót hosszabb időtávon vizsgáljuk. A versenyárat meghaladó árnak tehát a piaci erő megállapításához, hosszabb ideig kell fennállnia.

A Lerner index egy teljesítménymutató alapján ítéli meg a piaci erő létét, illetve mértékét, szemben a piaci koncentrációra fókuszáló strukturális megközelítésekkel, mint amilyen a Hirschman-Herfindahl Index (HHI).

Fontos megjegyezni, hogy a közgazdasági értelemben vett piaci erő (ami egy általános jelenség) fogalma nem egyezik meg a szabályozásban alkalmazott jelentős piaci erő fogalommal.

Celofánhiba

A verseny- és ágazati szabályozási célú piacmeghatározás során használt hipotetikus monopolista teszt (HMT / SSNIP) alkalmazásának kritikus pontja a kiinduló ár problémája. Ha az elemzés nem megfelelő kiinduló áron alapul, az súlyosan torzíthatja a piacmeghatározás végeredményét  (ezt egy híres amerikai versenyeset kapcsán celofánhibának is nevezi a szakirodalom. [1] A HMT fő kérdése, hogy profitábilis lenne-e egy monopóliumnak az árat a versenyzői szint felé emelni. Ha egy piacon már eleve a kompetitív szint felettiek az árak, és a szabályozó ezeket veszi alapnak a HMT elvégzése során (ehhez képesti 5-10%-os emelést vizsgál), akkor könnyen azt találhatja, hogy ilyen emelés már nem lehet gazdaságos. Ekkor új termékekkel bővíti a piacot, elfedve a létező versenyproblémákat.

A fenti probléma szélsőséges esete, amikor a piacot egy tényleges monopólium uralja (amilyen a Du Pont is volt a celofán esetében). Ekkor egy monopólium elméletileg éppen addig a pontig fogja emelni az árat, amíg el nem éri a kritikus helyettesítés szintjét (ami felett az áremelés már nem lenne profitábilis). Ha a HMT a tényleges piaci árat veszi alapul, akkor úgy találja, hogy a piac nem lesz önálló, mert ezen e ponton már minden áremelés veszteséges lesz, holott a monopólium már érvényesítette a piaci erejét, s éppen emiatt lenne a szükség a szabályozói beavatkozásra.

A probléma az, hogy a hipotetikus versenyzői árszint meghatározása problémás. Így még ha a hatóság tudatában is van annak, hogy a celofánhiba felléphet, sokszor sajnos nincs lehetőség a gyakorlatban a HMT-ben a kiinduló ár megfelelő korrigálására. Ennek az az oka, hogy egy hipotetikus árszintről történő hipotetikus áremelés hatását sokkal nehezebb megbecsülni, fogyasztói kérdőívben például nem várhatóak ilyen típusú kérdésekre megbízható válaszok, a múltbeli adatokat használó rugalmassági vizsgálatok pedig éppen a monopolárra adott fogyasztói reakciókat fogják mutatni. Ekkor a szabályozónak tudatában kell lennie, hogy a HMT a túl tág piacmeghatározás irányában torzíthat.

Mivel akár a múltbéli árváltozásokból, akár primer adatfelvételből becsült árrugalmasság, illetve helyettesítés a statisztikai hibalehetőségek miatt egy sávot ad meg a kritikus értékre, a HMT celofánhiba miatti szisztematikus torzítása miatt a sáv felső részét érdemes elfogadni (tehát nagyobb árrugalmasságot illetve helyettesítést elvárni a piac bővebb meghatározásához).

  • [1] 1956-ban a celofánt akkor még csak egyedül gyártó Du Pont cég olyan magasan árazta termékét, hogy annak további hipotetikus emelése esetén a fogyasztók már helyettesítették volna más hajlékony csomagolóanyagokkal. A Du Pont sikeresen hitette el a versenyhatósággal, hogy az összes hajlékony csomagolóanyag egyetlen piacon van, melyen a Du Pont részesedése csak 18%. A szakértők többsége azóta is úgy hivatkozik az esetre, mint a HMT hibás elvégzésének egyik archetípusára.